Selymes durbincs
(Gymnocephalus schraetser)


Család: Sügérfélék (Percidae)
Eszmei értéke: 10.000,- Ft
(őshonos)




Linnè 1758
Egyéb nevei: Barsóka, Ilonahal, Ilonakeszeg, Paptetű, Selyemhal, Serinc, Sráchal, Srécer, Varsinta, Vaskó.


Schraetzer

Schrätzer

Ismertetőjegyek: Teste megnyúlt, mérsékelten magas, oldalról összenyomott. Feje és orra hosszú, a szeme nagy. Kis méretű szája csúcsba nyíló vagy félig alsó állású. Hátúszója igen hosszú és elég magas. Elülső részében 17-19 keményebb tüske, hátulsó részében 12-14 lágy úszósugár található. Farkalatti úszója rövid, benne csupán 6-7 elágazó sugár van, a farokúszó enyhén bemetszett. Hasúszói a mellúszók alatt foglalnak helyet, de kevéssel hátrébb kezdődnek. Oldalvonala a hát közelében fut, majdnem párhuzamosan annak ívével. Pikkelyei aprók, de erősen ülnek, számuk az oldalvonalon 50-63. Alapszíne zöldessárga, hátán és oldalán 3-4 sötétbarna, helyenként megszakadó, keskeny hosszanti csík húzódik. Kis termetű hal, a nagyobb példányok testhossza 15-20 cm.

Hasonló fajok: Alakja, színe és mintázata eléggé jellegzetes ahhoz, hogy a kép alapján azonosítani lehessen, mivel igazán hasonló faj nem él vizeinkben. Hátúszójának felépítése ugyan egyező a vágódurbincséval és a széles durbincséval, de a selymes durbincson látható hosszanti csíkozáshoz hasonló mintázat sem ezeken, sem más hazai rokon fajon nincs

Környezet: Elsősorban a közepes méretű és a nagyobb folyók áramláskedvelő hala. Nem annyira az áramlás erőssége, mint inkább annak állandósága fontos számára, emellett azonban a jelentősebb víztömeget is igényli. Ennek megfelelően sem a kis folyókban, sem a tavakban nemigen fordul elő. Csak látszólag jelent kivételt ez alól, hogy a Tisza-tóban 2000-ig gyakori volt, ugyanis valójában nem a tározótérben, hanem a rajta keresztülhaladó folyómederben találja meg a létfeltételeit, ahol állandó az áramlás. Legnagyobb állományai a márna- és a dévérzónára jellemzőek, de már a paduczóna alsó régiójában is gyakori lehet.

Táplálkozás: A mederfenékről szedegeti táplálékát, amely kicsiny szájának megfelelően apróbb fenéklakó állatokból és a víz által sodort szerves törmelékből kerül ki.

Szaporodás: Hároméves korban válik ivaréretté, április-májusban szaporodik. A nőstények íváskor a folyók sóderes szakaszain a mederfenékre szórják ikrájukat, amely a kavicsokhoz tapad. Az ikraszemek átmérője kb. 1 mm, számuk egy-egy ikrásnál 5-10 ezer.

Elterjedés: Őshonos és bennszülött halunk, elterjedése lényegében ma is a Dunára és mellékfolyóinak vízrendszerére korlátozódik. Hazai lelőhelyei:

  • Öreg-Duna, Mosoni-Duna, Duna, Rába, Lapincs, Pinka, Strém, Marcal, Ipoly,
  • Dráva, Mura,
  • Tisza, Öreg-Túr, Szamos, Kraszna, Bodrog, Keleti-főcsatorna, Nyugati-főcsatorna, Sajó, Hernád,
  • Hármas-Körös, Kettős-Körös, Sebes-Körös, Fekete-Körös, Maros,
  • Tisza-tó (folyómeder),
  • áramló vizű nagy csatornák.
  • Jelentőség: Az igényeinek megfelelő folyószakaszokon nagy állománysűrűséget érhet el, ilyen helyeken a ragadozók táplálékában is nagyobb arányban fordul elő, de közvetlen gazdasági jelentősége nincs. Természeti értéke ellenben kiemelkedő, hiszen olyan halunk, amely itt alakult ki, és Földünknek csak ezen a táján él, ezért törvény által védett.