Széles durbincs
(Gymnocephalus baloni)


Család: Sügérfélék (Percidae)
Eszmei értéke: 2.000,- Ft
(őshonos)




Holčik & Hensel 1974
Egyéb nevei: Balonddurbincs, Pontypaptetű.


Balon’s ruffe

Donaukaulbarsch

Ismertetőjegyek: Zömök, magas testű, oldalról lapított hal. Feje és szeme meglehetősen nagy, enyhén lekerekített orra aránylag hosszú. Kicsiny szája csúcsba nyíló, szájszöglete nem ér a szem alá. Háta a fej mögött meredeken emelkedik a hátúszó kezdetéig, majd onnan fokozatosan ereszkedik a faroknyél közepéig. Hátúszójának első részében 14-16 tüske, hátulsó felében 11-13 elágazó sugár számolható. Az úszó hátulsó részének a széle domború, és ha a vonalát meghosszabbítjuk, az megközelítőleg derékszögben metszi a faroknyelet. Farkalatti úszója rövid, osztott sugarainak száma 5-7. Farokúszója enyhén beöblösödő, hasúszói a mellúszók alatt, azokkal majdnem egy vonalban kezdődnek. Oldalvonala teljes, 35-40 pikkely számolható rajta. Színe halvány olajbarna, melyen igen sok apró, sötétbarna folt néhány szabálytalan harántsávot alkot. Jól fejlett példányai 10-15 cm hosszúságot érnek el.

Hasonló fajok: Nagyon hasonlít hozzá a vágódurbincs, de annak oldalát csak szabálytalanul elszórt sötétbarna foltok tarkítják, amelyek nem rendeződnek harántsávokká, és hátúszójuk szegélyvonalának meghosszabbítása nem derékszög, hanem hegyesszög alatt metszi a faroknyelet. A sügér sávozottsága kifejezettebb, és az első hátúszója végén egy fekete foltot visel. A selymes durbincs oldalán hosszanti csíkok futnak.

Környezet: Eddigi tapasztalataink szerint a széles durbincs a márna- és dévérzóna áramláskedvelő hala. Kisebb számban előfordul a márnazóna fölső régiójában, de gyakorivá csak a márnazóna alsó részein, valamint a dévérzóna sodrottabb szakaszain válik. Áramláskedvelő volta ellenére olykor holtágakból és álló vizű csatornákból is előkerül. Ezt az magyarázza, hogy amikor a víz erőteljesen áramlik ezekre a helyekre, azzal együtt a széles durbincs is bekerül, vissza azonban már nem tud jutni. Megfigyelhető azonban, hogy az ilyen helyekre került példányok milyen nagy számban gyűlnek össze a visszajutásukat akadályozó zsilipkapuknál, ezzel is jelezve, ha tehetnék, visszatérnének az áramló vízbe.

Táplálkozás: Táplálékát kezdetben planktonszervezetek, később férgek, apró rákok, rovarlárvák és puhatestűek alkotják.

Szaporodás: Szaporodása a vágódurbincséhoz hasonló, de részleteiben nem ismerjük. A folyóvizekhez való vonzódásából következően ívási aljzatként a vízinövényekkel szemben a kavicsos-sóderes mederfenéket részesíti előnyben.

Elterjedés: Őshonos halunk, amelyet korábban a Duna-vízrendszer bennszülött fajának tartottak, de kiderült, hogy a Fekete- és Kaszpi-tenger medencéjének más folyóiban is él. Hazai elterjedése:

  • Öreg-Duna, Duna, Rábca, Rába, Ipoly, Apátkúti-patak,
  • Dráva, Mura, Kerka, Lendva,
  • Hármas-Körös, Hortobágy-Berettyó, Kettős-Körös, Fekete-Körös, Fehér-Körös, Sebes-Körös, Berettyó, Maros,
  • Tisza-tó,
  • időnként átöblítődő holtágak, áramló vizű csatornák.
  • Jelentőség: Gazdasági szempontból nincs jelentősége, mivel mérete és állománysűrűsége egyaránt kicsi. Tudománytörténeti érdekesség, hogy önálló faji voltát csupán 1974-ben ismerték föl, azelőtt a vágódurbincs egy változatának vélték. Szűk elterjedési területe indokolja védettségét.